"Dán Xavér leült az asszony lábaihoz a kőre. Sóhajtott.
- A szemináriumban azt tanították, hogy aki jó keresztény, idvezül. Aki jó keresztény: aki görög katolikus, megfizeti rendesen az egyházi adóját, eljár vasárnaponként a templomba, gyón és áldoz. Akit pap temet el, a temetőkerten belül ássák a sírját, és sírja fölött énekel a kántor...
Az asszony nevetni kezdett, halkan, szinte hang nélkül. A pap lehajtotta a fejét, és egy követ kezdett el rugdosni a lábai alatt. a kő megmozdult, és halk görgéssel legurult a szederbokrok közé.
- Igen, ezen lehet nevetni, tudom. Mi is éreztük, hogy sok minden nincs rendben e körül. De... tudod, az ember mégis beletartozik valami közös... hogy is mondjam, valami olyan közös karámba, aminek a palánkjai régi szokásokból és törvényekből készültek, s melyek, bár nem láthatók, erősebbek, mint minden más karám... talán éppen azért nem láthatók."
(Wass Albert)
